HÉRAKLÉS

Héraklés, Zeusnak és a halandó Alkménének halandó gyermeke, földi élete küzdelmeivel érdemelte ki a halhatatlanságot. „Hébét, a nagy Zeus és az aranycipellős Héra leányát Héraklés, a szép bokájú Alkméné erős fia vette hitvesévé a havas Olymposon, miután bevégezte nehéz küzdelmeit. Boldog, aki nagy tettet teljesítve a halhatatlanok között lakik bánat nélkül és öregség nélkül, örökké."

Héraklés az apotheósis, a földi szenvedéseket vállaló hőst jutalmazó „istenülés" mintája, a halál felett győzedelmeskedő emberi kiválóság. A héraklési eszmény első követelménye: úrrá lenni önmagunk felett. Héraklés maga is bûnös ember, féktelen indulata már gyermekkorában gyilkosságba viszi, és Héra gyûlölete, mely egész életén végigkíséri, szintén úgy okozza mindannyiszor romlását, hogy bûnbe sodorja. De bûnéért mindannyiszor vezekel: egyszer Eurystheus szolgálatába áll, hogy a „tizenkét munkát" elvégezze, másszor önmagának még teljesebb legyőzését követelő szolgálatot vállal: a lydiai királyné, Omphalé rabságában asszonyruhát ölt és női munkával foglalatoskodik, míg Hellas hősei új meg új küzdelmekben próbálják meg erejüket. Így maradt el Héraklés egyebek között a kalydóni vadászatról.

A tizenkét munka nem pusztán vezeklés. (Különben is, van olyan hagyomány, mely szerint Megarától való gyermekeit a tizenkettedik munka után ölte meg. Vö. Euripidés Õrjöngő Héraklését.)  A tizenkét munka Héraklés életének igazi feladata: a földmegszelídítése, békét szerezni a világnak a pusztító szörnyektől, melyek legnagyobb részéről kiemelik forrásaink, hogy Gaiának, a Földnek a leszármazottai, vagy közvetlenül, vagy mint Ekhidna és Typhón magzatai. A tizenkét munka sorrendjét különböző forrásaink különbözőképpen adják elő, de a lényegben egyeznek: az olymposi világrend igényét érvényesíti velük Héraklés a földön is. Nemhiába ő az istenek halandó szövetségese a gigantomachiában, földi küzdelmei, a tizenkét munka közül hat egészen világosan, és a többi is az útközben végbevitt „mellékfeladatok" (parerga) által arra szolgált, hagy az olymposi világrend számára biztosítsa az uralmat. S mikor földi szenvedései Nessos bosszúja és földi asszonyának gyarlósága folytán (vö. Sophoklés, A trakhisi nők) elviselhetetlenné fokozódnak, a szörnyû kínoktól megszabadító máglyáról az Olymposra emeli Zeus. Héra is megengesztelődik: leányát, Hébét, az „Ifjúság" istennőjét, a fiatalkor erejének szépségét magát adja hozzá nőül.

Síri áldozatot minden halottnak mutattak be a görögök, egy-egy kiváló hősnek, kiben az egész város a jótevőjét tisztelhette, a közösség együttesen is áldozott, mint szent halottnak, hérósnak. Héraklés kultusza azonban több volt, mint pusztán a hérósnak kijáró tisztelet. Róla azt tartották, hogy az Olymposra emelték érdemei, s neki,nemcsak síri áldozat járt, városok versengtek érte, hogy melyikük emelt először oltárt neki, mint az olymposiak közé emelkedő istennek.

De az olymposi istenek között is földesebb, keményebb, parasztosabb volt a többi­nél; a mítoszban és a rítusban egyaránt kifejezésre jutott ez. Mikor Héraklésnak áldoz­tak, a szertartáshoz tartozott, hogy káromkodjanak, s a mítosz arról tud, hogy még vezeklő szándékában is erőszakos tudott lenni. Mikor Eurytos marháit ellopta Autoly­kos, az meggyanúsítja Héraklést a lopással, de fia, Iphitos nem hisz neki és magához Hérakléshoz fordul, hogy keressék együtt az elveszett jószágot. Héraklés megígéri segítségét s megvendégeli Iphitost, de hirtelen támadt őrületében ledobja vendégét Tiryns falairól. Súlyos betegség száll rá büntetésből s Delphoiba, Apollón szentélyé­hez fordul tanácsért. De a Pythia nem mond jóslatot neki, mire Héraklés dühében fosztogatni kezdi a templomot, a Pythia háromlábú székét, tripusát akarja elemelni, hogy vele saját maga számára rendezzen be jóshelyet. Apollón szentélye védelmére kel, de Zeus villáma szétválasztja a küzdőket. Ekkor adja Apollón azt a jóslatot, hogy akkor szabadul meg Héraklés a betegségétől, ha három évre rabszolgának adja el ma­gát: így került Lydiába, Omphaléhoz.

Földi halálának és olymposi halhatatlanságának ellentmondása már igen régen fog­lalkoztatta a görögöket s Homérosnál találkozunk azzal a megoldással, hogy Héraklés maga az olymposra került, csak „képmása", eidólonja, jutott az alvilágba. Hérodotos két Héraklést különböztet meg : egyik az isten, kinek tiszteletét Egyiptomtól tanulta a görögség, másik a hérós, kinek hőstetteit az isten alakjával kapcsolták össze később. Ez kivált azért érdemel figyelmet, mert mutatja, hogy Hérodotos hite számára az isteni és emberi világ határa az ember számára átiépmetetien. De a Héraklés-elképzelésnek éppen az a lényege, hogy az istenek közé emelő emberi érdemet hangsúlyozza. Látni fogjuk Rómában azokat a feltételeket, melyek éppen ezért növelték meg egy időben Héraklés tiszteletének a jelentőségét.

Üdvözlégy, király, Zeus fia, és adj erőt és boldogságot" - így fordul az „oroszlán­lelkû" Hérakléshoz a homérosi himnusz. Különösen az ephébosok, a férfisorba lépő ifjak áldoztak neki. A görögség nagy nevelői - először i. e. az V. században Prodikos szofista - Héraklés példájára mutattak, ki, mikor a Gyönyörûség és az Erény útja között kellett választania elutasította magától a Gyönyörûség csábításait és az Erény rögös útját vállalta. A filozófusok közül különösen a görög-római világ aszkétái, a kynikosok (cinikusrok) szerettek Héraklésra hivatkozni. Athénben az ő szent helyén, a Kynosargesban gyûltek össze és az ő példáján tanították, hogy az erényen kívül min­dent meg kell vetni; Héraklés utánzásában az vitte a legmesszebbre szerintük, aki minél kevesebbel tudja beérni. Igénytelen öltözetüket Héraklés meztelenségével iga­zolták. Héraklést mint tökéletes cinikust mutatja be az az Aisópos-mese, mely szerint, mikor az Olymposra került, minden egyes istent barátságosan üdvözölt, de Plutostól, a „Gazdagság" istenétől elfordult. Csodálkozva vonta Zeus felelősségre a fiát emiatt,. de Héraklés így válaszolt: „Azért fordultam el tőle megvetően, mert mikor mindket­ten az emberek közt éltünk, őt bizony többnyire csak a gonoszok mellett láttam."

Amikor a rabszolgatársadalom hanyatlása idején a cinikusok aszkézisükkel és el­hanyagolt külsejükkel is az uralkadó osztály fényűzése ellen tüntettek, valójában ugyanazt a bírálatot alkalmazták, amelyet Seneca, a sztoikus római filozófus alapján így fogalmazhatunk meg: a rabszolgák által kiszolgált szabadok, akik nem ismerhetik meg az ember alapvető tulajdonát, a munkát, ugyanúgy elvesztik emberi méltóságu­kat, mint az ő kényelmük kiszolgálására kényszerített rabszolgák. Minthogy a mes­terségek az emberek elpuhultságára, fényűzésére vezettek, Seneca hajlandó megtagadni a mitológia ezermesterét, Daidalost is, és inkább maga is a cinikusok eszményképét és tanítóját, Diogenést választja, aki még poharát is megszégyenülten dobta el, amikor egy gyermeket látott, aki markából itta a vizet. Az az okoskodás természetesen, amely a technikai haladás jelentőségének a tagadásával általában a fejlődés tagadásához ve­zet, a cinikusok társadalomkritikájának minden haladó mozzanata mellett, végső so­ron ugyanabban az értelemben reakciós, mint más körülmények között a romantikus antikapitalizmus is az. A mitológia Héraklését mint népi hőst, úgy látszik, filozófus kortársainál jobban értette meg a nép gyermeke, a császárkori Görögország egy rend­kívül érdekes alakja, akivel szemben görög és római filozófusok még értetlenebbül álltak, mint magával mitológiai eszményképével szemben.

Sóstratosról van szó, akit szülőhazájában, Boiótiában, új Héraklésnak tartottak, s aki az egyszerű, természetes életmódhoz közelebb állt, mint akármelyik cinikus filozófus. Babonás hittel a Föld fiának is nevezték, de ő nevetve mondta meg az igazat: anyja tehénpásztor volt. Õ maga szabad ég alatt hált a Parnassoson, pázsit volt az ágya, a hegyen termő vad gyümölcs a tápláléka, ruházata farkasbőr, bikával és medvével kelt birokra, s még sajnálkozva emlegette, hogy oroszlánok nincsenek többé. Nép­mesékből ismert vonások színezik alakját: mikor korának egyik legműveltebb embere, Herodes Atticus vendégül látja, ő csak tejet kér, igaz, hogy a templom legnagyobb serlegét teletöltve, s még azt is kiköti, hogy a tej olyan legyen, amit nem asszony fejt.

Megkapja, amit kér, de alighogy szájához vonta a serleget, leteszi, mint mondja: „asszonyszagot érez". Herodes nem hiszi, hogy a „boiótiai Héraklés" valóban meg­érezhette ezt, sietve küldi ki szolgáit a nyájhoz, tudják meg, mi az igazság, és kitűnik, hogy valóban asszony fejte meg a kecskéket. Sajnos, sem a csodalátó, sem a szkeptikus tudósításokból nem látjuk tisztán Sóstratos valódi történelmi szerepét; valamilyen népi mozgalomnak lehetett a képviselője, s csak annyi bizonyos, hogy Héraklés eszményét nem a többnyire elmélet és gyakorlat kettősségében élő császárkori filozófu­sok szőrszálhasogatásaiból ismerte meg, hanem a nép körében még eleven hagyományokból. Ebben a késői korban, az i. sz. II. századában ritkán van alkalmunk arra, hogy a klasszikus mítosszal mint eleven néphagyománnyal találkozzunk. Sóstratos ­példája annál jelentősebb, mert a nép gyermekénél a Héraklés-mítosz olyan mozzana­tait találjuk meg, amelyek az irodalomból megismert formák helyes értelmezéséhez is hozzásegíthetnek. Mert Sóstratos nemcsak a fényűzés megtagadásában követi mitológiai eszményét, mint a cinikus filozófusok; ellenkezőleg, az ember életét szebbé tevő, rendkívüli erejéhez méltó feladatokat keres, rablókat irt ki, járatlan utakat tesz járhatóvá, szakadékokat hidal át. Más kérdés, és forrásaink nem nyújtanak kellő alapot arra, hogy megállapítsuk mit és milyen feltételek között tudott megvalósítani tervei­ből. De hogy ilyen tervek megvalósításában látta Héraklés követését, az mindenesetre rávilágít arra, hogy mit jelentettek a nép számára Héraklés mítoszai. S minthogy a Héraklés-mítoszokra nézve összefüggő nagyepikai feldolgozást, amely homérosi értelemben nyújtaná magas fokú kiképzésben a népi felfogást, nem ismerünk, e kivételesen tetten ért szívós népi hagyomány segíthet feltárni az irodalmi hagyományozás útján ránk maradt töredékes adatok belső összefüggését.

Ebből a szempontból nézve jut igazi jelentőségéhez az a mozzanat, amelyben a Héraklés-mítoszok a Prométheus-mítosszal találkoznak. Az égből ijesztő mennydör­gés közepette, vakító fénnyel lecsapó villám, vagy ahol a föld repedésén keresztül földgáz hatolt ki a levegőre s gyulladt meg a kezdetleges műveltségű ember előtt ismeretlen okokból: ez volt az ember első találkozása a tűzzel. Ezt fejezi ki Zeusnak mint a villám urának, s Héphaistosnak mint a föld mélyén - esetleg tűzhányók kráteré­ben - legényeivel, a kyklópsokkal vagy a törpe alakú telkhinekkel Zeus fegyvereit kovácsoló istennek a képzete. Sok időbe telt, míg az ember a pusztító tűzben felismerte azt a természeti erőt, amelyet a maga szolgálatára kényszeríthet; mikor először sikerült magának is tüzet csiholnia, még visszariadt ettől az első önálló lépéstől, úgy érezte, hogy meglopta az isteneket, és ezért bűnhődnie kell. Képzeletében úgy jelent meg Prométheus alakja, mint aki ezért a bűnért szenvedi el minden ember nevében a vil­lám istenének, Zeusnak a büntetését; saját lelkiismeretét nyugtatta meg és saját magát bátorította újabb lépésekre a természet erőinek a meghódításában, amikor Prométheus szabadítójáról, Héraklésról szőtte tovább a mesét. A Héraklésról, Zeus fiáról szóló mítoszok ember és természet viszonyában további fejlődésről beszélnek. Mert Héraklés földi asszony fia, s bár atyja Zeus, a legfőbb isten, csak akkor juthat fel az Olym­posra, ha teljesítette nagy feladatait: legyőzte sorra azokat a szörnyetegeket, amelyek az emberek békés városait és virágzó ültetvényeit pusztulással fenyegetik. Az ember még védtelenül áll a természeti csapásokkal, vadállatok támadásával és mocsarak betegséget terjesztő kigőzölgéseivel szemben, de már gyűjti az erejét ezek legyőzé­sére, s a mítosz, amely, az ember diadalával végződik, már maga is az ember önbizal­mát növeli ehhez az erőgyűjtéshez. S mivel Héraklés nem az elvont embernek, hanem a természetet leigázó dolgozó embernek az eszménye, igazi népi hős, a társadalmi lét embertelen erői ellen is küzdelemre bátorít, aminthogy ő az, aki az emberek békéjét és biztonságát megzavaró gonosz királyokat is legyőzi.

HÉRAKLÉS ÉS EURYSTHEUS

Até, a rontás kegyetlen istennője, Zeus leánya. A lábai lágyak - nem hallani, mikor közeledik -, nem is a földön jár puha lépteivel, hanem az emberek feje fölött, s ő okozza a kárt, egymás ellen uszít két embert és az egyiket gúzsba köti. Valamikor ugyan az Olymposon lakott, de megtörtént, hogy Zeust sem kímélte.

Azon a napon, amikor a szép fallal koszorúzott Thébai városában meg kellett szü­letnie Héraklésnak, Zeus eldicsekedett a többi isteneknek:

- Halljátok istenek, halljátok istennők, férfit segít ma a napvilágra Eileithyia, aki mind a körüllakók felett uralkodni fog, és abból a családból származik, amelyik az én véremből eredt.

De szívében csellel, így szólt hozzá a felséges Héra:

- Hát esküdj meg kemény esküvéssel, hogy csakugyan mind a körüllakók felett uralkodni fog, aki ma születik abból a családból, amelyik a te véredből eredt.

Így szólt Héra, és Zeus nem vette észre az ármányt. Megesküdött nagy esküvéssel, és evvel az esküvel kötötte gúzsba őt Até. Héra pedig szökellve hagyta el az Olympos ormát, s hamarosan elért Argosba. Ott Sthenelos uralkodott, miután elűzte a trón jogos urát, Amphitryónt. Betért Héra Sthenelos feleségéhez s meghozta neki a gyermeket, pedig még nem volt itt az ő ideje. Alkménétől pedig visszatartotta Eileithyiát. Aztán megvitte a hírt Zeusnak, Kronos fiának:

- Zeus atya, fényes villám ura, hallgasd, mi hírt hozok neked. Megszületett már a derék férfi, aki uralkodni fog Argos lakóin, Eurystheus, Sthenelos fia. Méltó rá, hogy uralkodjék, hiszen ő a te fiadnak, Perseusnak az unokája.

Éles fájdalom hasított Zeus szívébe, megragadta Atét dús hajánál fogva, és haragvó szívvel mondta ki az esküt, hogy nem fog többé az Olymposra és a csillagos égbe soha visszatérni Até, aki mindenkit megront. S megforgatta és lehajította a csillagos égből, így került Até az emberek közé, hogy megrontsa az életüket.

De Zeus is keserves sóhajok közt emlegette Atét, valahányszor kedves fiát látta, méltatlan szolgálatban, amint Eurystheus nehéz parancsait teljesíti.

A GYERMEK HÉRAKLÉS

Tízhónapos volt akkor Héraklés, és Iphiklés, az öccse, egy éjszakával fiatalabb.. Alkméné, az édesanyjuk megfürösztötte, megszoptatta mindkettőt és bölcső helyett öblös ércpajzsba fektette őket éjszakára, amelyet Amphitryón hozott haza a háború­ból. Búcsúzóul még megsimogatta fejecskéjüket és így duruzsolt hozzájuk:

- Aludjatok szépen, én kicsinyeim, édes és frissítő legyen az álmotok, aludjatok, én lelkecskéim, két kicsi testvérke, vigyázok reátok, mint szemem fényére, boldogan pihenjetek és boldog hajnalra ébredjetek. - És ringatta a hatalmas pajzsot, amíg csak el nem aludtak.

Aztán elnyugodott az egész ház népe.

Hanem éjfél felé az ármányos Héra két gonosz sárkánykígyót küldött, hogy elpusz­títsák a kis Héraklést. Kék gyűrűkben tekergőzve csúsztak át a küszöbön, szemükben gyilkos tűz villogott, sziszegő nyelvükön halálos mérget hordoztak.

De Zeus vigyázott Alkméné két szép fiára. Mikor már az ércpajzs közelében teker­gőztek a kígyók, ragyogó fény jelent meg a pajzs-bölcső felett és a gyermekek fel­riadtak.

Elsírta magát Iphiklés, amint megpillantotta a pajzs peremére felkapaszkodó kígyók vicsorgó fogait és rémülten rugdalta gyapjas takaróját, mintha el akart volna mene­külni apró lábaival. De a kis Héraklést még dajkája sem látta soha sírni. Most is bátran szembeszállt a veszedelemmel és két kicsi kezével mint kemény bilinccsel ragadta tor­kon a két kígyót. Azok meg ráfonódtak karjaira, hátára, úgy próbáltak kiszabadulni.

Közben Alkméné is fölébredt Iphiklés sírására. Föllármázta urát:

- Ébredj, Amphitryón, ébredj, kelj fel gyorsan, nincs időd vesződni saruddal, ru­háddal. Nem hallod kisebbik fiunk megriadt sírását? Nem látod, éjnek idején milyen csodálatos világosság ömlik el a falakon?

Fölkelt Amphitryón és remekbe készült kardját leemelte a szegről. Ekkor már el­oszlott a csodálatos fényesség és újra éjszakai sötét borult az ágyasházra. A cselédek is ébredeztek, szemükből ásítva dörzsölték ki az álmot.

- Gyorsan, gyorsan, szolgák - kiáltozta Amphitryón -, hozzatok világot, nyissátok ki az ajtókat!

Egyszeriben nagy lótás-futás támadt, az egyik lámpással, másik a tűzhelyről vett égő csóvával sietett a szobába. Ki erre kapkodott, ki amarra nézett, senki sem tudta, mi történt és megtelt a szoba álmélkodó cselédekkel.

Volt is ott mit nézni. A kicsi Héraklés, alig karonülő, anyja kebeléhez szokott csöpp­nyi gyermek, ágaskodott már a pajzsbölcsőből, gyönge két kezével apja felé tartva a két sárkánykígyót. Csengő kacagással, gyermekes örömmel mutogatta és úgy he­lyezte őket Amphitryón lábai elé. Nem volt már pára egyikben sem.

A bölcső másik oldalán Alkméné alig győzte megvigasztalni Iphiklést. Kebléhez szorítva babusgatta, csitítgatta keserves sírását, melengette a halálos rémülettől fagyos kis testét. Héraklést bezzeg csak vissza kellett fektetnie Amphitryónnak a báránybőr takaró alá, s mintha mi sem történt volna, szépen elaludt mindjárt, úgyhogy Amphitryón is megnyugodva feküdt le újra nyoszolyájára.

De Alkméné nem tudott többé lenyugodni azon az éjszakán. Tudta, hogy a két kígyó megjelenése és a gyermek hőstette még nagyobb csodák előjele. Mikor a kakas szó már harmadszor hirdette meg a hajnalt, elküldött Teiresiasért.

- Tárd fel a jövendőt, ne titkolj el semmit, akár jó, akár rossz, amit az istenek a kis Héraklés felől terveznek - esdekelt jóslatért az agg  jövendőmondó előtt.

- Ne félj, Alkméné - mondta a vak jós, ki látta a szemesek elől is eltakart jövendőt. -Ne félj, hős gyermek anyja, Perseus vére, ne félj. Csak az eljövendő boldogságra gondolj, mert szemem rég kihunyt édes világára mondom, sokan fogják a görög asszonyok, térdükön a lágy fonalat sodorva, késő estig Alkméné nevét énekelni és tiszteltté leszel az argosi nők közt. Mert ez a te fiad a csillagos égre fog felszállni, a széles mellű hős, kinek karja alá szörnyek és emberek fognak hajolni. El van már végezve, hogy tizenkét munkája után Zeus házában fog lakni s ami halandó volt benne, azt a trakhisi máglya tartja vissza. Halhatatlan istennővel fogja ülni menyegzőjét, s azok az istenek fogják megbecsülni, akik most a barlanglakó két kígyót küldték ellene, hogy elpusztítsák, mint csecsemőt. Eljön majd az idő, amikor a farkas nem bántja többé az őzborjat, és a te fiad fogja a föld békességét megszerezni. Hanem jól hallgass rám. Holnap éjszaka égessétek el a gonosz kígyókat éjfélnek idején, abban az órában, amelyben Héraklést meg akarták ölni. Aztán a hamvakat gyűjtsétek össze, bízzátok az egyik cselédre, hogy szórja gondosan a folyóba, ne hagyjon meg egy szemernyit se belőlük, és hatra se nézzen, amikor hazajön. Tisztító kénnel és sósvízzel szentljék be aztán a házat s Zeusnak, a leghatalmasabb istennek mutassatok be áldozatot, hogy ellenségeiteknél mindig ti legyetek a hatalmasabbak.

Így szólt és elballagott az esztendők súlya alatt görnyedezve a vén Teiresias. S Héraklés, mint pompás fává serdülő vesszőcske, ott nőtt, nevelkedett Amphitryón házában, anyja szeme előtt.

A betűkre az öreg Linos, Apollón isten fia, tanította meg, a nyilazásra Eurytos, a lovak hajtására maga Amphitryón.

Így vigyázott Alkméné a fiára. Oroszlán bundája volt Héraklés fekvőhelye, reggelije hús volt meg egy kosár barna dór kenyér, amennyi egy aratónak is elég lett volna. Napközben azután nem kényeztették főtt étellel, ruhája is mindig egyszerű volt, mert Alkméné tudta, hogy nagy feladatokra neveli a fiát.

A KITHAIRÓNI OROSZLÁN

De vad indulata már gyermekkorában elhomályosította nemes erejét. Tanítóját, Linost, Orpheus testvérét, mikor ez megfenyítette, hirtelen haragjában a kezében levő lanttal ütötte vissza, és a csodálatos erejű gyermek ütése alatt Linos meghalt. Am­phitryón félt, hogy Héraklés még máskor is elkövet hasonlót és ezért kiküldte a me­zőre, a gulyához. Itt, a pásztorok közt nevelkedett s mindannyiuk közt kitűnt hatal­mas termetével és erejével. Csak rá kellett nézni és félelmetes megjelenése elárulta, hogy Zeus gyermeke. Négy könyök széles volt a törzse, szemében tűz ragyogott, és nyíllal, dárdával egyaránt mindig célba talált.

Tizennyolc esztendős volt csak és ott élt még a pásztorok között, mikor a Kithairón hegyi oroszlánt elejtette. Ez a fenevad a Kithairón felől tört a nyájra és szörnyű pusz­títást vitt végbe Amphitryón és Thespios marhái között. Thespios Thespia királya volt. Héraklés megjelent nála és jelentette, hogy az oroszlánt akarja megölni. Örült neki Thespios, ötven napig látta vendégül. Rá is szolgált Héraklés, hogy szívesen lássa, mert megszabadította az oroszlántól a vidéket. Az oroszlánt megölte és megnyúzta, azóta hordta a vállán az oroszlánbundát és sisak gyanánt az oroszlán levágott fejét.

ORKHOMENOS

Éppen hazatérőben volt a kithairóni vadászatról, mikor szembetalálkozott Erginos követeivel, akik az adóért jöttek Thébaiba. Ezt az adót Thébai lakói a következő okból fizették Erginosnak. Klymenost, Orkhomenos királyát, kővel megdobta a thé­bai Menoikeusnak a kocsisa. Félholtan vitték haza, már csak annyi ereje volt, hogy fiának, Erginosnak lelkére kösse a bosszút. Erginos, amint átvette az uralmat, hadat indított Thébai ellen, sok embert megölt és kikényszerítette, hogy Thébai húsz eszten­dőn keresztül fizessen neki adóba száz marhát évenként. Ezekért a marhákért jöttek az orkhomenosi követek, mikor Héraklésszal találkoztak. Ez levágta fülüket, orrukat, kezüket hátra kötözte s még a tetejébe azt izente velük, hogy itt van az adó, vigyék el Erginosnak. Erginos erre sereggel támadta meg Thébait, de most Thébai részéről Héraklés volt a vezér, kit Athéné istennő látott el fegyverrel. Héraklés megölte Ergi­nost és Orkhomenos népét, a minyeseket megfutamította, s nemcsak hogy megszaba­dította szülővárosát a megszégyenítő adótól, hanem még az orkhomenosiakat kény­szerítette kétszeres adó fizetésére. Héraklést pedig Thébai királya, Kreón, avval jutalmazta, hogy nagyobbik leányát, Megarát hozzá, a kisebbiket pedig Héraklés öccséhez, Iphikléshez adta feleségül.­

A TIZENKÉT MUNKA

Az istenek ajándékaikkal tüntették ki Zeus hős fiát, Herméstől kardot, Apollóntól íjat, Héphaistostól vértet, Athénétől peplost kapott. Buzogányt maga vágott magá­nak Nemea erdejében.

Csak Héra gyűlölete nem engedett. Õrületet küldött Héraklésra, a hős áldozati állatoknak nézte saját gyermekeit, és a tűzbe vetette őket, s velük együtt Iphiklés gyermekei közül is kettőt. Mikor magához tért és szörnyű tette tudatára ébredt, szám­kivetésbe ment. Thespios király fogadta be először a bűnbánó hőst és megtisztította a vérbűntől. De szülővárosába nem tért vissza. Delphoit kereste fel, hogy Apollóntól kérjen tanácsot, hol telepedjék le. Akkor nevezte őt először a Pythia Héraklésnak, azelőtt nagyatyja, Amphitryón atyja, Alkaios után Alkeidésnek hívták. És azt hagyta meg neki a Pythia jóslata, hogy Tirynsbe menjen lakni, szalgálja Eurystheust, Mykénai királyát, és teljesítse azt a tíz feladatot, amit Eurystheus fog kijelölni. Ha elvégzi a tíz munkát, halhatatlanságban fog részesüli.

Szót fogadott Héraklés, és jelentkezett Eurystheusnál.

Eurystheus azt parancsolta neki először, hogy hozza el a nemeai oroszlán lenyúzott bőrét. Ez megsebezhetetlen állat volt, Typhónnak, a Föld szörnyű fiának gyermeke. Héraklés elindult, útközben egy Molorkhos nevű napszámos emberhez tért be, aki szí­ves vendéglátásban részesítette. Éppen áldozatra készült Molorkhos, de Héraklés azt mondta neki, hogy várjon még harminc napig. Ha addig megtér Nemea erdejéből épségben, akkor mutassa be Zeus Sótérnak, a „Megmentőnek", az áldozatot, ha pedig nem tér meg, akkor neki, a hérósnak, a halott hősnek, hozzon halotti áldozatot.

Nemeába érve, felhajtotta a vadat és célba vette nyilával. Akkor vette csak észre, hogy seb nem éri. Üldözőbe vette buzogányával; a vad egy barlangba menekült, melynek két nyílása volt. Az egyik nyílást gyorsan eltorlaszolta Héraklés, a másikon bement az oroszlánhoz és a torkát szorította, amíg megfojtotta. Aztán egészben a vál­lára vetette. Már letelőben volt a harmincadik nap, mikor hazafelé útban Molorkhos­hoz ért; ez már azt hitte, hogy ott veszett Héraklés és a halotti áldozathoz készülő­dött. De megjött a hős és maga mutatta be Zeus Sótérnak az áldozatot.

Mikor megérkezett Mykénaiba az oroszlánnal, megijedt Héraklés rettentő erejétől Eurystheus és megtiltotta, hogy még egyszer betegye lábát a városba, elég, ha a város kapujában felmutatja a parancs teljesítésének a bizonyságát. Sőt, még egy föld alá rejtett rézhordóba is bebújt félelmében, valahányszor Héraklés a városhoz közeledett, s csak hírvivő szolgája, Kopreus révén érintkezett vele.

A második feladat, melyet Eurystheus Héraklésra rótt, az volt, hogy ölje meg a lernai hydrát. Ez egy víziszörny volt, mely a Lerna (vagy Lerné) mocsárban tanyázott és innen indult ki pusztító útjaira, miközben szörnyű  kárt tett a vidékben. Rettentő nagy teste volt és kilenc feje, ebből nyolc halandó, de a középső halhatatlan.

Harci szekerébe szállt Héraklés, kocsihajtónak unokaöccsét, Iphiklés fiát, Iolaost vette maga mellé. A lernai mocsárhoz érve megállította a lovakat és megtalálta a hyd­rát az Amymóné forrás mellett, ahol a búvóhelye volt. Tüzes nyilakkal kényszerítette, hogy előjöjjön a veremből és buzogányával akarta leütni a szörny kilenc fejét. De nem ment vele semmire, mert ha egy fejét leütötte, két másik nőtt a helyén. Egy óriási rák is jött a hydra segítségére. A rákot még csak megölte Héraklés, de a hydrához végül is Iolaost kellett segítségül hívnia. Ez felgyújtotta az erdőt a közelben és tüzes üszök­kel égette ki a leütött hydrafejek tövét, hogy ne tudjon új nőni a helyükbe. Végre el­jutott Héraklés a hydra halhatatlan fejéhez, leütötte azt is, elásta és egy óriási sziklát hengergetett föléje. Felhasította a szörny testét és epéjébe mártotta a nyilait.

Így végzett a lernai hydrával, de Eurystheus ezt a munkát nem akarta beszámítani a tízbe, mert nem egyedül, hanem Iolaos segítségével hajtotta végre.

A harmadik féladai az volt, hogy a keryneiai szarvast hozza el elevenen Mykénaiba. Ennek a szarvasnak aranyból volt a szarva és Taygeté nympha ajándékozta egyszer Artemisnek. Tudva, hogy a szarvas Artemis szent állata, kímélni akarta Héraklés és vigyázott, hogy ne ejtsen sebet rajta. Egy álló esztendeig űzte, végre a szarvas kimerül­ten keresett menedéket az Artemision hegyen, de Héraklés mindenütt a nyomában volt. Éppen a Ladón folyón akart már átkelni az üldözött vad; Héraklés kénytelen volt az íjához nyúlni, könnyű sebet ejtett rajta, a vállára vette és Arkadián keresztül Mykénai felé igyekezett vele. Útközben Artemis istennővel találkozott, Artemis el akarta venni tőle zsákmányát és szemrehányást tett neki, hogy az ő szent állatára is vadászni mer. Héraklés azzal védekezett, hogy kénytelen volt Eurystheus parancsá­nak engedelmeskedni, és evvel kiengesztelte az istennőt. Artemis engedelmével el is vitte a szarvast elevenen Mykénaiba.

Negyedszer azt parancsolta Eurystheus, hogy az erymanthosi vadkant  hozza elevenen el neki. Ez a fenevad az Erymanthos hegyéről járt le, hogy Psóphis egész környékét pusztítsa. Héraklés útjába esett Pholoé; Pholos, Silénos és egy nympha fia, a félig em­beri, félig ló alakú kentaur látta vendégül. Héraklésnak sült húst adott, maga nyerset evett, de borral nem kínálhatta vendégét, mert a kentauroknak közös hordójuk volt, amit csak akkor volt szabad kinyitni, ha mindnyájan együtt voltak. Hanem addig biz­tatgatta Héraklés, hogy ne féljen, míg végre kinyitotta. A bor szagát aztán messziről megérezték a kentaurok, jöttek is Pholos barlangjához, hatalmas sziklákkal és szál­fenyőkkel felfegyverkezve. De Héraklés szétverte és egészen Maleáig űzte őket. Ezen a tájon lakott Kheirón, azóta, hogy a lapithák, kikkel a lapitha király, Peirithoos, lakodal­mán keveredtek harcba a kentaurok, elűzték őt is a Pélion hegyéről. Kheirónhoz me­nekültek most azok a kentaurok is, akiket Héraklés üldözött; Héraklés ezeket vette csak célba mérgezett nyilaival, de az egyik nyíl eltévedt és Kheirónt érte. Az igazságos kentaurt - egyebek közt Akhilleus nevelőjét - nem akarta bántani Héraklés. Kivonta a sebből a nyilat, és átvette Kheirón kezéből az orvosságot, hogy a sebre tegye. De nem használt semmit, a hydra epéjébe mártott nyíl gyógyíthatatlan sebet ütött. Irtóza­tos fájdalmával a barlangba menekült Kheirón és a halált kívánta. De halhatatlan volt s csak úgy tudott meghalni, hogy Prométheust hívta fel Zeus az alvilágból helyette. Aki megmenekült a kentaurok közül, ki erre, ki arra futott, egy részük Malea hegyére, Eurytión Pholoéba, Nessos az Euénos folyó mellé, ahol jámbor révészszolgálatot vállalt.

Héraklés visszatért Pholoéba, s itt látnia kellett vendéglátó gazdája halálát is. Pho­los kíváncsian vonta ki az egyik elesett kentaur sebéből a nyilat és elcsodálkozott azon, hogy az óriási kentaurokat ilyen apró fegyver tudta leteríteni. Közben a lábá­ra ejtette, és a mérgezett nyíl rögtön megölte őt is. Héraklés eltemette Pholost és aztán továbbment. Felverte az erymanthosi vadkant nagy lármával, belekergette a hóba s ott addig zavarta, míg a vad kifáradt, akkor megkötözte és elevenen vitte Mikénaiba.

Az ötödik parancs az volt, hogy hordja ki egy nap alatt a trágyát Augeias istállójából. Augeiasnak, Hélios fiának, Élis királyának rengeteg marhája volt. Jelentkezett nála Héraklés, elhallgatta, hogy Eurystheus parancsára jött Élisbe, s vállalkozott rá, hogy egy nap alatt kihordja a töméntelen sok trágyát az óriási istállóból. A gulya tizedrészét kérte jutalmul. Augeias nem hitte, hogy meg tudja tenni egy nap alatt, hát könnyen megígérte. Héraklés Phyleust, Augeias fiát hívta tanúul és munkához látott. Az alapo­zást megbontotta, és két hatalmas folyót; az Alpheiost és a Péneiost vezette az istállón keresztül. Mikor elkészült vele, kérte a fizetséget a királytól, de Augeias, megtudva, hogy Eurystheus parancsára cselekedett, nem adta meg a tizedrészt, sőt még le is tagadta, hogy egyáltalán ígért valamit. Bírák elé került a dolog, Héraklés Phyleust szólította, ez atyja ellen tanúskodott. Augeias meg sem várta a bírák ítéletét, száműzte országából Phyleust is, Héraklést is. Phyleus Dulikhionba ment, Héraklés Ólenosba, Dexamenoshoz. Dexamenost ez idő tájt Eurytión kentaur arra kényszerítette, hogy adja nőül hozzá leányát, Mnésimakhét. Dexamenos Héraklést hívta segítségül; Héraklés megszabadította a leányt, és Eurytiónt megölte. Aztán folytatta útját Mykénaiba, jelentette Eurystheusnak, hogy teljesítette a parancsot, de Eurystheus ezt sem akarta a tíz munka közé számítani, azt az ürügyet hozva fel, hogy Héraklés bért kért érte.

Hatodszorra azt kívánta Eurystheus, hogy a Stymphalis mocsár érclábú, érccsőrű falánk madarait verje fel. Ezek a farkasok elől menekültek a vizenyős vidék sűrű erdőségébe. Athéné segített Héraklésnak; Héphaistostól rézkereplőket hozott neki, azokkal akkora lármát csapott Héraklés, hogy a madarak ijedten rebbentek fel és kirepültek az erdőből. Így aztán Héraklés már célba vehette őket íjával.

A hetedik munka az volt, hogy vezesse Mykénaiba a krétai bikát. Ezt a bikát Poseidón adta, mikor egyszer Minós, Kréta királya megfogadta, hogy ami a tengerből előbukkan, azt Poseidónnak fogja áldozni. De mikor a tenger partra vetette a bikát, Minós nem akarta gyönyörű állattól megválni és a saját gulyájához terelte. Megharagudott érte az, isten és megvadította a bikát. Eurystheus parancsára eljött Héraklés a bikáért és kérte Minóstól.

Minós azt felelte, hogy vigye, ha bírja. Héraklés el is vitte, de csak megmutatta Eurystheusnak, aztán megint szabadon engedte. Az elszabadult bika egész Spartát és Arkadiát bebolyongta, sőt átkelt az Isthmoson - a korinthosi földszoroson - is és elérkezett az Athén közelében elterülő marathóni síkságra. Itt aztán a vidék lakóit addig háborgatta, amíg a híres athéni hős, Théseus, nem jött ellene; ez leteperte, majd végigvezette Athén utcáin és Pallas Athéné oltárán feláldozta.

Diomédésnek, a thrákiai bistónok királyának, Arés és Kyréné fiának, emberevő lovai voltak. Héraklés nyolcadik feladata az volt, hogy ezeket a lovakat hozza el Eurystheusnak. Héraklés ezt a munkát is végrehajtotta, a vad lovakat elkötötte és hű barátjára, Abdérosra Hermés fiára bízta amíg ő az ellenszegülő királyt, Diomédést legyőzi. De ezalatt a lovak agyontaposták Abdérost; az ő tiszteletére alapította Héraklés Abdéra városát. A lovakat átadta Eurystheusnak, ez szabadjára bocsátotta és az Olympos lejtőin vadállatok tépték szét őket.

A kilencedik feladat az volt, hogy hozza el Hippolyténak, az amazónok királynőjének az övét. Az amazónok népe a Thermódón folyó vidékén lakott és csupa asszonyból állt, de ezek az asszonyok nagyon vitézül tudtak harcolni. Királynőjük, Hippolyté, magától Aréstól, a háború istenétől kapta az övet, annak jeléül, hogy ő a legelső valamennyiük között. Ezért az övért küldte Eurystheus Héraklést, mert a leánya, Admété, megkívánta.

Elhajózott néhány társával Héraklés Themiskyrába. Mikor megmondta Hippolyténak, hogy mi járatban érkezett, az megígérte, hogy odaadja az övét. De ekkor Héra istennő magára vette az egyik amazón alakját és azt híresztelte, hogy a királynőt akarják elrabolni az idegenek. Így aztán ütközetre került sor, Héraklés megölte Hippolytét és úgy vette el tőle Arés övét.

Mielőtt hazatért volna az amazonok földjéről, Trójába vetődött. Éppen az időben nagy szerencsétlenség szakadt a városra Apollón és Poseidón haragja miatt. A két isten, hogy próbára tegye Laomedón királyt, emberi alakban jelentkezett nála és illő bérért elvállalták, hogy falat építenek Pergamon körül. De mikor elkészültek a fallal, Laomedón nem adta meg a bérüket. Apollón járványt bocsátott a városra a király bűne miatt, Poseidón pedig egy tengeri szörnyet, mely a trójai síkságon pusztította az embereket. A jóslat szerint csak az fordíthatta el a szörnyű csapást Trója felől, ha a királyleányt, Hésionét vetik a szörny elé. Már ki is tették a tenger partjára a leányt, mikor Héraklés megérkezett. A hős megígérte, hogy megmenti Hésionét, ha Laomedón jutalmul neki adja azokat a lovakat, melyeket nagyapja, Trós kapott Zeustól vigaszul fia, Ganymédés elragadtatásáért. A veszedelem idején mindent megígért Laomedón, de mikor Héraklés megölte a szörnyet és megszabadította a királyleányt, Trója királya megint csak hitszegőnek bizonyult. Héraklés megfenyegette Laomedónt, de most mennie kellett, hiszen még Eurystheus szolgálatában állt. Sietnie kellett Mykénaiba, hogy a parancshoz híven megvigye Hippolyté övét. De miután letelt Eurys­theusnál a szolgálata, hősök válogatott seregével támadta meg Tróját, és győztesen vonult a városba. Augeias hitszegésének a megbüntetését is későbbre kellett halasz­tania.

Ezután Géryonés teheneiért küldte Eurystheus Héraklést: ez már a tizedik munka volt. Géryonés, Khrysaórnak és Kallirrhoé ókeanisnak a fia, háromtestű óriás, Erytheia szige­tén, rnár az Okeanos közelében lakott. Bíborszínű tehenei voltak, és ezek pásztorát Eurytiónnak hívták. Mellette Orthos, a kétfejű kutya, Ekhidna és Typhón szülötte vigyázott rájuk.

Egész Európán végigment Héraklés és Tartéssosnál, Európa és Libya határán, egymással szemben két oszlopot állított nagy útja jeléül: ezek a Héraklés oszlopai. Libyában nagyon sütötte útközben a Nap; Héraklés már az íját feszítette ellene, hogy lelője. Hélios, a Napisten is elcsodálkozott Héraklés bátorságán és egy hatalmas arany­serleget adott neki, hogy abba ülve keljen át az Ókeanoson. Így ért Erytheia szigetére és az Abas hegyen töltötte az éjszakát. Észrevette a kutya és rárontott, de Héraklés buzogánnyal leterítette és a kutya segítségére siető Eurytiónt is megölte. Azon a tájon legeltette Menoités Hadés teheneit, ő jelentette Géryonésnek, hogy mi történt. Héraklés akkor már elhajtotta a teheneket, az Anthemus folyónál érte utol Géryonés, de vesztére, mert Héraklés lelőtte. Behajtotta a teheneket Hélios serlegébe, úgy hajózott át velük Tartéssosig és itt visszaadta a serleget Héliosnak. De még sok akadály várt reá útközben. Poseidón két fia, Ialebión és Derkynos el akarták venni tőle a tehene­ket; Héraklés megölte mind a kettőt és ment tovább, Tyrrhénián keresztül. Rhégion­nál elszakadt egy bika a nyájtól és nekifeküdve a tengernek, átúszott Szicíliába. De bejárta az egész szomszédos vidéket, amit éppen erről a bikáról neveztek el Italiának, mert a tyrrhének a bikát italosnak mondták. Eryx volt a király Szicíliában, Poseidón fia; ez a saját nyájába terelte a bikát. Héphaistosra bízta a teheneket Héraklés, míg maga az elszabadult bika keresésére indult. Mikor meglátta Erix marhái között, kérte vissza tőle, de Eryx azt mondta, hogy csak akkor adja vissza a bikát, ha Héraklés birkózásbán légyőzi őt. Héraklés háromszor is földhöz vágta és akkor megölte, a bikát magához vette és hajtotta tovább a nyájat az Ióni-tenger felé. Itt Héra megvadította a nyájat, hogy alig bírta összeterelni Héraklés. De végül mégiscsak átadhatta a tehene­ket Eurystheusnak, aki aztán Hérának áldozta fel őket.

Így el is végezte volna a tíz feladatot Héraklés, de mivel Eurystheus a második és az ötödik ellen kifogást emelt, elküldte még a hesperisek aranyalmáiért. Ez valójában már a tizenegyedik munka volt. Ezeket az almákat Gaia adta egykor nászajándékba Zeus­nak és Hérának, ők a négy hesperisre (Aiglé, Erytheia, Hesperia, Arethusa) bízták, ezek pedig elültették kertjükben az almákat, s itt gyönyörű fák nőttek belőlük, ame­lyeket egy százfejű sárkány, Ekhidna és Typhón magzata őrzött. A hesperisek kertje valahol a föld szélén volt, de Héraklés nem tudta, hogy melyik irányban keresse. Út­közben Kyknos, Arés fia szólította párviadalra, de a küzdelem eldöntetlen maradt, mert lecsapó villám választotta szét a két hőst. Az Éridanos folyónál nymphákat talált, Zeus és Themis leányait, akik azt a tanácsot adták neki, hogy kérdezze ki Néreust. Héraklés megfogta az öreg tengeri istent, mikor aludt, s hiába változott át mindenféle alakba Héraklés megkötözte és el sem engedte, amíg útba nem igazította a hesperisek felé. Még keresztül kellett mennie Libyán. Itt Poseidón és Gaia fiával, Antaiosszal találkozott szemközt. Antaios Libya királya volt s minden idegent birokra szólított és megölt. Mert őt magát nem lehetett a birkózásban kifárasztani: ha ellankadt, csak anyjával, a Földdel kellett érintkeznie és megújult az ereje. Héraklés úgy végzett vele, hogy magasba emelte és nem engedte, hogy megérintse a Földet.

Lybia után Egyiptom következett; itt Busiris volt a király, Poseidónnak és Lysia­nassának, Epaphos leányának, Ió unokájának a fia. Ez meg minden idegent Zeusnak áldozott föl, egy jóslat szavát követve. Történt ugyanis, hogy Egyiptomban kilenc esztendőn át éhínség volt és egy Kyprosból jött jós, Phrasios azt mondta, hogy meg fog szűnni az ínség, ha évről évre egy idegent feláldoznak Zeusnak. Phrasios meg­kapta méltó jutalmát: ő lett az első áldozat. Héraklést is elfogatta Busiris és az oltár elé hurcoltatta, de Héraklés szétszakította köteleit és megölte Busirist, fiával, Amphi­damasszal és szolgájával, Khalbesszal együtt.

Keresztülment Ázsián is; útközben egy szántóvető ember igájából kifogta az egyik bikát, megsütötte és megette. Az szegény csak nézte, de nem tudott segíteni magán, s csak messziről, a hegy tetejéről káromkodott. Ezért, ha később Héraklésnak áldoz­tak, ezt mindig káromkodás, átkozódó, szitkozódó szavak kíséretében tették.

A Kaukázusban találta Prométheust, akit Zeus láncoltatott büntetésből a sziklához, kegyetlen sast rendelve ellene. Héraklés megoldotta Prométheus bilincseit és lelőtte a sast, mely a titán máján lakmározott. Ez a sas is Ekhidna és Typhón gyermeke volt. Prométheus hálából kitanította Héraklést, hogy miként juthat a hesperisek almáihoz. Az ő tanácsát követve, amint a hyperboreiosok földjéhez ért - mert arra volt a hes­perisek kertje -, Atlast kérte meg, aki azon a tájon állt és tartotta a vállán a menny­boltot, hogy hozzon az almákból. Addig Héraklés vette vállára az égboltot. Atlas három szem almát szakított le a hesperisek kertjében és meghozta Héraklésnek, de örült, hogy egyszer megszabadult az égbolt terhétől és nem akarta újra magára venni. Hanem Héraklést már erre is előkészítette Prométheus. Csak arra kérte Atlast, hogy legalább addig vegye még fel az égboltot, amíg ő kötélből párnát fon a fejére, hogy arra helyezhesse a terhet. Atlas nem vette észre a cselt, ráállt - de akkor már Héraklés megszabadult és mehetett tovább.

Eurystheus az almákat Héraklésnak ajándékozta, Héraklés Athéné istennőnek, az istennő pedig visszavitte a hesperiseknek, mert szent gyümölcsök voltak, nem lett volna szabad akárhol hevertetni őket.

Hátra volt még a tizenkettedik, az utolsó és legnehezebb munka: felhozni a Ker­berost az alvilágból. Ez az alvilág őre volt, három kutyafejjel, sárkánykígyó farkával, és a hátán mindenféle kígyó fejével. Hogy lejuthasson az alvilágba, Eleusisbe ment Héraklés Eumolposhoz és kérte a beavattatást az eleusisi misztériumokba. De idegeneket nem volt szabad beavatni, ezért Héraklést egy athéni ember, Pylios fogadta fiává. Még meg kellett tisztulnia a kentaurok megölésének vérbűnétől s csak akkor avatta be Eumolpos. Már mint a misztériumok beavatottja ment Lakedaimón déli hegyfokához, a Tainaronhoz, ahol az alvilág  bejárata van. Itt leszállt az alvilágba.

Amikor meglátták a holtak lelkei, mind elfutottak, csak Meleagros és Medusa, a Perseus által megölt Gorgó várták be. A Gorgó ellen kardját vonta ki Héraklés, s csak Hermés, a „lélekkisérő”, aki Héraklést is vezette az alvilági úton, figyelmeztette rá, hogy nem éri kard, mert csak testetlen árnyék. Az alvilág bejáratánál találta a két jó barátot, Théseust, az athéni hőst és Peirithoost, a lapithák királyát, akik Persephonét, az alvilág királynéját akarták elrabolni, és ezért az alvilág foglyai lettek. Théseust ki­szabadította Héraklés, de mikor Peirithoosnak is kezét nyújtotta, megmozdult a föld, s így őt kénytelen volt otthagyni. Miután vérrel akarta jóllakatni az alvilági lelkeket, levágott egyet Hadés teheneiből. Hadés gulyásának, Menoitésnak, aki birokra szólí­totta fel ezért, betörte a bordáit, s csak azért bocsátotta szabadon, mert Persephoné kért kegyelmet számára.

Leérve az alvilágba, egyenesen Plutóntól kérte el a Kerberost. Plutón megengedte, hogy felvigye a földre, csak azt kötötte ki, hogy fegyvereit ne használja a Kerberosszal szemben. Az Akherón kapuinál találta a Kerberost Héraklés, megragadta a torkánál fogva és úgy hozta fel megmutatta Eurystheusnak, majd visszavitte az alvilágba.

Evvel le is telt Héraklés szolgálata Eurystheusnál.