AMPHITRÜÓN

Amphitrüón, Tírünsz királyának, Alkaiosznak sudárnövésű, erőskarú fia volt. Alkaiosz földjének közelében virágzott Mükéné királysága, amelynek trónusán a dicsőnevű hős, Perszeusz fia, Élektrüón uralkodott. Mükénében hos­szú ideig béke honolt; de eljött az idő, amikor a rokoni békétlenség és a hatalom becsvágya vérrel borította a gazdag mezőket.

Ptereláosz király Taphosz földjének ura volt. A dalnokok megénekelték, hogy Ptereláosz  a tenger szigonyos istenének, a földrázó Poszeidónnak fia; születésekor megjövendölték, hogy országa legyőzhetetlen, s ő maga halha­tatlan lesz mindaddig, amíg fején őrzi a csillogó aranyhajszálat, amelyet isteni apja odaültetett.

És történt, hogy Ptereláosz fiai megirigyelték Élektrüón gazdagságát, s fegyvert fogtak, hogy erővel hódítsák el a birodalmat, melyet jogosan örök­ségüknek tartottak. De Élektrüón visszaszorította a támadókat, s az ifjak mindössze azzal dicsekedhettek, hogy a dús, zöldellő legelőkről elhajtották a király számos nyáját. Élektrüón fiai nem tűrhették a sértést, sietve fegyvert öltöttek, Ptereláosz fiainak nyomába eredtek, s a támadókat megállítva pár­viadalra hívták őket. Gyászos párviadal! A küzdelem könyörtelen volt; végül mindkét fejedelem valamennyi fiúutóda a harcmezőn maradt, mindkét családból egy-egy fiú kivételével. A páros ütközeteket csak Élektrüón fia, Liküm­niosz és Ptereláosz fia, Euérész élte túl.

Élektrüón palotája gyászba borult, Mükéné királyát a fájdalom emésztette, s öreg korára elhatározta, vérrel mossa le a házán esett gyalázatot. Fegy­vert öltött, hogy maga induljon hadba Ptereláosz ellen.

Mükéné ura már régóta kedvelte Alkaiosz bátor gyermekét, Amphitrüónt, s arra vágyott, hogy egykor ő legyen szépnövésű leányának, Alkménének az ura. Elhatározása még csak erősödött, amikor Amphitrüón egymaga, ésszel és csellel visszaszerezte az elorzott nyájakat.

Mielőtt Élektrüón fegyveresei élén útnak indult, országát és aranyhajú leányát; Alkménét, Amphitrüónra bízta, de szent esküt tétetett az ifjúval, hogy addig a napig, amíg győzelmesen vissza nem tér hadjáratából, ujjal sem érinti leányát. Amphitrüón megesküdött a Sztüx zúgó, sötét vizére, s a zord eskü után elindult a királlyal, hogy megmutassa a fejedelmi akolba vissza­hajtott nyájat.

Am a kékhajú, földrázó isten, Poszeidón, őrködött ígéretén, s emlékezett: fia, Ptereláosz mindaddig legyőzhetetlen lesz, amíg fején marad az arany­hajszál. És amint Amphitrüón és Élektrüón beléptek a karámba, egy erős­szarvú tehén felbődült, dühödten kaparta a földet patáival, majd vad roha­násba kezdett. Az eszeveszetten bőgő barom láttán az állatok nyugtalankod­tak; Amphitrüón habozás nélkül hatalmas szálfát ragadott, s a leszegett fejű tehén homlokának hajította. A tehén felütötte fejét, s a dorong nagy ívben visszapattant, egyenesen Élektrüón fejét érve. Mükéné fejedelme holtan terült el a földön.

Íme, Poszeidón megóvta gyermekét; s bizony, nem kevés bátorsággal és furfanggal kellett felvérteznie magát annak, aki Ptereláosz ledöntésére szánta el magát.

Amphitrüón meggyászolta védelmezőjét; a király halálát szándéka elle­nére okozta. És karcsúbokájú, imádott Alkménéje is távolabb került tőle, mint valaha, hiszen esküje is kötötte. De más baj is sújtotta a vitézt. Argosz fejedelme, Szthenelasz - ki uralmát Mükénére is kiterjesztette - talán vala­mely rokonát kívánva a megüresedett trónra ültetni, az akaratlan vétek ürügyén száműzte földjéről Amphitrüónt. Alkaiosz fia AIkménéval és a leány fivérével, Likümniosszal Thébaiba menekült, ahol Kreón király palotájában talált menedéket. De Kreón nem csupán fedelet és étket nyújtott a menekülő­nek; meghallgatta Amphitrüón szomorú történetét, és feloldotta bűnei alól. Ekkor Amphitrüón úgy vélte, elérkezett a várva várt nász ideje. Ám Alk­méné emlékezett az esküre, és csak akkor volt hajlandó házasságra lépni az ifjúval, ha Amphitrüón megbosszulja testvérei halálát, és diadalmasan tér vissza Taphosz földjéről.

Amphitrüónra újabb keserű megpróbáltatások vártak. Egyedül, idegen földön miként induljon hadba a tenger istenétől védett, erős király ellen? Hosszú töprengés után ismét Kreónhoz fordult, s könyörgött Thébai urának: segítse őt nagy vállalkozásában. Kreón a segítségét egyetlen szigorú feltételhez kötötte: szabadítsa meg Thébait egy falánk, vérengző rókától, mely a város vidékét már régóta pusztította. A ragadozó Teumesszé erdeiben ütött tanyát. Mind e napig hiába vonultak ellene a hősök, a gyorslábúak, a célt nem tévesztő nyilazók, a veszedelmes fenevadat az istenek oly gyors lábakkal ajándékoz­ták meg, hogy ember és állat soha nem érhetett nyomába. Amphitrüón hos­szú hetekig üldözte a széllábú állatot, de alig pillantotta meg rőten virító bolyhos szőrzetét, a teumesszéi rókának máris nyoma veszett.

Amphitrüón már-már minden reményét elvesztette, hogy Alkméné kezét elnyerje, amikor isteni sugallatra eszébe jutott Prokrisz kutyája. Prokrisz Athén királyának, Erekhtheusznak leánya volt, aki keserves házasélete elől a krétai Mínósz király udvarába menekült. Mínósz rövidesen kegyeibe fogadta az asszonyt, és jutalmul két ritka kinccsel ajándékozta meg: egy dárdával, amely soha nem téveszt célt, és egy gyorslábú kutyával, amely elől hiába menekül a vad. Amphitrüón elindult Prokriszhoz, és addig könyörgött, amíg a királyné kölcsön nem adta neki a csodás kutyát.

Az elkeseredett vadászat három napon és három éjen át tartott. Hegyre fel, völgybe le, sötét, sziklás vízmosásokon át, zergejárta bérceken űzte Prokrisz ku­tyája a teumesszéi rókát. A nyíllábú kutya gyakran a széllábú lompos elé került, de mivel a sors úgy döntött, hogy a rókát halandó utol nem érheti, az minden alkalommal egérutat nyert; ám Prokrisz kutyáját is a sors ajándékozta meg a villám sebességével és azon adománnyal, hogy vad előle nem menekülhet. A küzdelem reménytelennek látszott, s az idők végezetéig tarthatott volna, ha az Olümposz ura meg nem sokallja a vad hajszát. És midőn üldöző és üldözött egy szirtekkel borított hegy csúcsán egymás közelébe ért, lesújtott villámaival, és Teumesszé rókáját, valamint Prokrisz kutyáját egyaránt hirtelen kőszirtté vál­toztatta.

Amphitrüón boldogan tért vissza Kreón palotájába, és jelentette Thébai kirá­lyának: feladatát teljesítette. Ekkor Kreón fegyverbe hívta harcosait, és Alkaiosz bátor fia végre elindulhatott Ptereláosz ellen. A sereghez más harcosok is csatlakoztak; az erős had hajóra szállt, kikötött Taphosz szigetén, és néhány nap alatt meghódította. A sziget már Amphitrüón kezén volt, csak Taphosz vára állt sértetlenül, benne Ptereláosz fiával, Euérésszal és leányával, Komaithóval; a várat és a király életét Poszeidón hatalma védte, amíg Taphosz ura megőrzi hajában az aranyszálat.

A Thébai-beli sereg a vár falai alatt helyezkedett el, s Amphitrüón körbejárta a tornyos erődöt, hogy kilesse a gyenge, sebezhető pontokat. Ptereláosz leánya a magas falakról nézte a daliás vitézt, és Aphrodité már az első pillantásra csillapíthatatlan szerelmet oltott a leány szívébe. Midőn leszállt az éj, belopózott apja szobájába, és levágta Poszeidón ajándékát, a bűvös aranyhajszálat. A va­rázslat eloszlott. .Amphitrüón másnap ostromra indult, az első rohammal be­vette a magas falakat, és véres bosszút állt a mükénéi királyfiak haláláért. Győ­zelme után sietve fordult vissza Thébai felé.

A szép és erényes Alkméné türelmetlenül várta Amphitrüón hazatértét. A győztes előtt immár nincs akadály, végre boldog beteljesülés jutalmazza a hosszú várakozást és a keserves megpróbáltatásokat. Ám Olümposz fellegtorlaszoló ura, Zeusz már régóta nagy gyönyörűségét lelte Alkméné szépségében, amelyhez foghatót még az istennők között is alig talált. Alkméné azonban tiszta volt és megközelíthetetlen. Zeusz tehát ravasz cselhez folyamodott.

Midőn az este sötét fátyollal fedte a világot, Alkméné nyugovóra tért. Nyitott szemmel feküdt nyoszolyáján, és győztes szerelméről álmodozott. És ekkor belé­pett hálótermébe Amphitrüón. Az úttól porlepetten, de csillogó páncélzatban. Alkméné felugrott; és a régvárt kedves keblére vetette magát. Élektrüón leánya nem sejthette, hogy nem a hőn áhított férj, hanem a cseles Zeusz közele­dett feléje, aki furfanggal akarta meghódítani a szüzet. És ezen az éjszakán a halandó alakot öltött isten és az isteni szépségű királyleány szerelemben egye­sültek.

Alkméné volt az istenek urának utolsó földi asszonya, Zeusz ezután soha többé nem egyesült halandóval. Szívét azonban annyira megejtette Alkméné szépsége, hogy szerelme nem telt be egyetlen éjszaka alatt. Parancsot adott Hé­liosznak: ne induljon tüzes szekerén az ég boltozatjára három teljes napon át, és addig ne tépje szét az éj fekete leplét, amíg az ő lelke el nem telik a szerelem gyönyörével. Héliosz engedelmesen követte az istenek urának parancsát, s a sze­relem boldog éje három napon és három éjen át tartott. Ezután Zeusz eltűnt, s visszatért az Olümposz hófödte bérceire.

Másnap reggel Amphitrüón győzelmes seregek élén bevonult Kreón palotá­jába. Nyomban Alkménéhoz sietett, hogy elmesélje a diadalmas bosszú történe­tét.

De mekkora csalódás várta, s öröme mily gyorsan lelohadt! Alkméné már mindent tudott, a hadjárat legapróbb részlete sem maradt előtte titokban. Amphitrüón csüggedten távozott, s a híres vak jóshoz, Teiresziászhoz sietett, hogy magyarázatot kérjen a különös eseményre. Teiresziász csakhamar felfedte előtte a szomorú, de dicsőséges igazságot: nászában a halhatatlanok leghatalma­sabbja megelőzte. Amphitrüón szívét féltékenység gyötörte, noha az istenek rendelkezéseivel szemben a halandók tehetetlenek; örömmel vagy jajjal, de meg kell nyugodniok. Ám Alkaiosz deli fia nem tudott belenyugodni kudarcába. Fel­indultan rohant vissza a palotába, megkötözte Élektrüón leányát, felhurcolta egy domb tetejére, hatalmas máglyát rakott, és Alkménét a halom fa csúcsára kö­tözte. Majd égő fáklyát ragadott, fellobbantotta a tüzet; a lángok ropogva, siste­regve kapaszkodtak a magasba.

De az Olümposz ura nem nézte tétlenül, hogy kedvese elpusztuljon. Sűrű, fe­kete felhőt küldött a máglya fölé, megnyitotta az ég csatornáit, és a dús eső nagy cseppekben zúdult alá, szempillantás alatt eloltva az égre lobbanó tüzet. Amphi­trüón ebből megértette: Alkméné ártatlan, s ő hasztalan próbálna küzdeni az égiek akarata ellen. Megbocsátón vitte vissza szerelmét a palotába, és végre bol­dog nászban egyesült a hőn áhítottal.

HÉRAKLÉSZ SZÜLETÉSE

Az istenek féltékeny úrasszonyának, az erényes, tehénszemű Hérának lelkében nagy harag ébredt. Az istenek lakomáján Zeusz eldicsekedett, hogy Perszeusz véréből olyan férfi sarjad, aki egykor Argosz földjének ura lesz. Zeusz asszonya éber szemmel figyelte ura szerelmi kalandozásait, s nem maradt előtte titokban vonzalma a szépbokájú Alkméné iránt. Bosszúja nem késlekedett: nyomban leányához, Eileithüiához sietett, aki a gyermekek világra jövetele felett őrkö­dött, s megkérte, késleltesse Alkméné fiának születését.

És midőn a törvényszabta idő elérkezett, Alkméné hiába várta gyermeke jö­vetelét. Vad fájdalom kínozta, de a gyötrelmét nem követte megkönnyebbülés. Szenvedései egy álló hónapig tartottak, s ekkor végre eljött a nap: Alkméné pompás, erős fiúnak adott életet. De csodák csodája, Élektrüón leánya még a szüléstől sem könnyebbült meg, és másnap újabb fiút szült. Az első gyermek, Zeusz magzata később a Héraklész - Héráról nevezetes - nevet nyerte, míg Amphitrüón fiát, Héraklész ikeröccsét Íphiklésznek nevezték.

Ám Héraklész születésén nem csupán Héra haragja, hanem az istenek kegye is őrködött. Az isteni származású gyermek halandó anyától született, Zeusz  akarata azonban halhatatlansággal ajándékozta meg. S halandó anyának csak úgy lehet örökéletű gyermeke, ha az istenek úrasszonya, Héra emlőire fogadja, és saját tejével táplálja. A messzedörgő úr kedvenc, csavaroseszű küldöncét, Hermészt kérte meg, eszelje ki, miként játszhatná ki asszonya haragvó éberségét.­

A szellőléptű isten nem sokáig késlekedett, megvárta, míg Zeusz hatalmas asszonya mély álomba szenderült, ekkor Alkméné fiát Héra pompás keblére helyezte, s a csecsemő mohón szívta az öröklét tápláló italát. Így nyerte el  Zeusz és Alkméné erős fia az isteneknek járó halhatatlanságot. Ám midőn a gyermek kissé mohóbban ragadta meg az életadó emlőt, Héra hirtelen felébredt, s haraggal taszította el magától a gyűlölt fiút. A tej bő sugárban fröccsent szét az égen; azóta nevezik a halandók a szép sugárzó fehérséget Tejútnak. Az eltaszított Héraklészt Athéné, a Bölcstekintetű fogta karjába, visszavitte aggódó anyjához, és arra buzdította, nevelje ezután félelem nélkül: egykor minden idők legnagyobb hőse válik a gyermekből.

 És e naptól fogva a kisded bámulatosan gyarapodott testi és lelki erényekben.

Még alig érte el életének nyolcadik hónapját, amikor Héra ismét vesztére tört. Egy este Alkméné gyengéden az apja pajzsából készült bölcsőbe fektette ikreit, és nyugovóra tért. Ekkor Héra két vastagtörzsű kígyót csempészett észrevétlenül a gyermekek nyughelyére. A hüllők lassan roppant gyűrűikbe fonták a gyermeke­ket, s először Íphiklész zsenge testét kezdték szorítani. Íphiklész sikoltozva ébredt, jajkiáltásai messze hangzottak a palotában. Amint Héraklész magához tért, fel­ térdelt bölcsőjében, erős marokkal megragadta a két pikkelyes torkát, s azok hasztalan vergődtek és csapkodtak, a vasmarok szorításából nem volt menekvés. És amikor a felriasztott Amphitrüón kivont karddal a gyermekek szobájába ro­hant, Héra két bestiája már élettelenül hevert a padlaton. Ezután Amphitrüón még inkább láthatta: fia valóban isten gyermeke.

Amphitrüón nagy gonddal neveltette fiait. Míg Íphiklész engedelmes, tanulé­kony gyermek volt, a roppanterejű, gyorsharagú Héraklész nem kevés gondot okozott mestereinek. Amphitrüón a legkiválóbb férfiakat hívatta palotájába, hogy fiait a férfias művészetekre oktassák. Az ifjak megtanulták a lant pengetését, a harci szekér hajtását, a feszes, görbe íj és a messzeszálló nyíl kezelését, a gyógyítást és a fegyverforgatást.

Héraklész gyorsabban tanult és jóval nagyobbra nőtt társainál. Termete, akár a cédrus; gerelye messzebbre szállt, nyila távolabb röppent, mint bármely földi halandóé, s ha buzogányát forgatta, forgószél kerekedett. És midőn elérte életé­nek tizennyolcadik évét, nagy hősöket is próbára tevő, rettentő feladat várta.

Amphitrüón és Theszpiosz király földjeit félelmetes oroszlán pusztította. Az oroszlán a ithairón hegyén tanyázott, s számos bátor férfi kísérelte meg, hogy felvegye a küzdelmet a fenevaddal, de mindannyian eredménytelenül. Szerencsések voltak azok, akik megtépázott babérral térhettek vissza honukba, és nem a roppant állkapcsok között lelték halálukat. A kithairóni oroszlán kétakkora volt, mint a legerősebb fenevad, bömbölésétől megreszkettek a hegyek, s egész nyájakat pusztított el egymaga. Alkméné bátor fia elhatározta, hogy végez a szörnyeteggel. Dárdával, nyíllal és roppant buzogányával felfegyverkezve indult Theszpiosz király palotájába, s vendégfedelet kért az uralkodótól, hogy nehéz vadászata közben megpihenhessen.

Theszpiosz örömmel fogadta szomszédja erejéről híres fiát. A királynak ötven szépséges leánya volt, de az istenek még egyiket sem ajándékozták meg gyermekkel; a király férfiutód nélkül uralkodott, és szívében egyetlen hő vágyat dédelgetett: erős unokák hangja töltse be palotájának folyosóit. Midőn a bátor ifjú megjelent udvarában, Theszpiosz elhatározta, addig nem nyugszik, amíg a királylányok gyermeket nem szülnek Zeusz fiától. És Theszpiosz asszonyával, Megamédéval ravasz cselt eszelt ki, hogy a nagyszerű férfi sarjai benépesítsék palotáját. És midőn a hős ifjú nyugovóra tért, Theszpiosz legidősebb leánya szerelmes karokkal fonta át nyoszolyáján.

Másnap megkezdődött a nagy vadászat. De a kithairóni oroszlán nemcsak vad és vérszomjas volt, hanem ravasz és kitartó is. Héraklész hajnaltól napnyugtáig űzte a kiszáradt medrekben, a magastörzsű cédruserdőkben és a meztelen szirtek között, de csak szívet reszkettető bömbölését hallotta; dús, aranyló sörényét meg sem pillanthatta. Este fáradtan tért meg Theszpiosz palotájába, kimerülten dőlt le nyughelyére; fáradtságát csak az enyhítette, hogy a király leányának gyengéd, ölelő karjai várták. Sötét hálótermében észre sem vette, hogy éjszakáját már nem a szép elsőszülöttel, hanem annak kecses húgával, a király másodszülöttjével osztotta meg.

Zeusz nagyizmú gyermeke nap mint nap a hajnallal ébredt, s nekivágott az erdőnek, hogy végre nyílvégre kapja Kithairón szörnyét. De nap napot követett, és Héraklész tegzében ugyanannyi vessző lapult, mint az üldözés első napján. A hős azonban nem csüggedt, az esti fáradtság sem vette kedvét, és továbbra is elkerülte figyelmét, hogy nyoszolyáját esténként Theszpiosz más-más leányával osztja meg.

Elérkezett a kitartó üldözés ötvenedik reggele. Alkméné erős fia elszántan vágott neki az útnak; feltette magában, napnyugta előtt végez a bősz bestiával. Ötven nap alatt megismerte a hegy és az erdő minden zugát; úgy lopakodott, mint a párduc, s a zergénél is sebesebben kapaszkodott a meredek sziklákon. Napnyugta előtt a hegyi patakhoz lopózott, ahová a szomjas vadak inni tértek, s türelmesen lapult meg egy bokor tövében. És már messziről hallotta a gallyak reccsenését a roppant mancsok alatt. A kithairóni oroszlán szomjazva közeledett a forráshoz. Héraklész felemelkedett, a vad már nem menekülhetett, küzdenie kellett. Fület siketítő bömböléssel rontott támadójára, s az éles karmokat, a súlyos test zuhanását senki sem védhette volna ki. De Zeusz fia röptében ragadta torkon az állatot, s míg baljával a földre teperte, jobbjában hatalmas buzogá­nyával halálos csapást mért a rettegett szörny koponyájára.

Héraklész diadalmasan, de kimerülten tért vissza Theszpiosz udvarába, vállán a legyőzött oroszlán tetemével. A nép örömujjongását már alig hallotta, végig­dőlt fekhelyén, ahol a király ötvenedik leánya várta szerelemittasan.

Így győzte le Héraklész a kithairóni oroszlánt. És Theszpiosz reményei is valóra váltak; a törvényszabta idő elkövetkeztével leányai nap nap után bátor, erős fiúkkal ajándékozták meg, szám szerint ötvennel, a Theszpiadákkal, Thesz­piosz nemzetségével, Héraklész utódaival.

HÉRAKLÉSZ ÉS ERGÍNOSZ

A győztes ifjú még alig pihente ki fáradalmait, máris elindult szülővárosába, Thébaiba. Büszkén vitte csillogó dárdáját, vállára a kithairóni oroszlán aranyló bundáját vetette. A távolban már feltünedeztek városának erős, szürke falai. Ekkor a hős férfi pompásvértű, fegyveres harcosokkal találkozott, akik szintén. Thébai felé tartottak. Héraklész megkérdezte tőlük, vajon mi célból keresik fel Kreón városát.

- Orkhomenosz legyőzhetetlen királyának, a hatalmas Ergínosznak küldöttei vagyunk. Thébait urunk csatában győzte le, s örök adófizetésre kényszerítette. De a nagy Ergínosz kevesli a váltságot, s most azért küldött Kreónhoz, hogy megkettőzze az évi adó összegét. Ha nem veti alá magát urunk akaratának, rabszíjra fűzve visszük színe elé.

Héraklész lelkét rettentő indulat kerítette hatalmába. A tizenkét harcost egy­más után a földre teperte, levágta fülüket, orrukat, majd zsinórra fűzve nya­kukba akasztotta, és ezt üzente Ergínosznak:

- Íme, Thébai város adója uratoknak!

A legyőzött és megcsúfolt küldöttek gyors iramban vágtattak Orkhomenosz királyának trónusa elé. Ergínoszt fojtogatta a harag; nyomban fegyverbe szólí­totta félelmetes, vértes vitézeit, és megindult Thébai ellen. Kreón királyt félelem fogta el; arra gondolt, talán jobb lenne kegyelemért esedeznie és kettős adót fizetnie, minthogy szép városa porrá és romhalmazzá legyen. De Héraklész nem hajlott az alkura. Fegyverbe szólította Thébai ifjait, s maga állt a harcosok élére, oldalán apjával, Amphitrüónnal. A két sereg Thébai falai alatt ütközött meg. A csata nem tartott sokáig. Héraklész nyíllal, dárdával és bunkósfejű buzogányával pusztította az ellenséget. Harci dühe megkétszereződött, látva, hogy apja, Amphitrüón, nyíltól szíven találva, holtan zuhan a földre. Ergínosz harci népe fejvesztetten menekült, maga a király Héraklész buzogányától sújtottan, holtan maradt a csatatéren. A legyőzöttekre pedig Zeusz fia annak az adónak kétszeresét szabta, amennyit ők maguk követeltek Thébaitól. És a sereg diadal­masan tért vissza a város falai közé.

A király és a nép boldogan ünnepelte erőskarú katonáit, s mindenek felett a legyőzhetetlen hőst, Héraklészt. Kreón meghatottan ölelte keblére a diadalmas­karút, és elsőszülött leányát, a széptermetű Megarát ajándékozta neki asszonyul. Öccse, Íphiklész a kisebbik királyleánnyal ülhette nászát.

Ámde Héra nem feledkezett meg bosszújáról; szunnyadó haragja feléledt, s újra elérkezettnek látta az időt, hogy megtorolja a sértést.

Megara, Kreón leánya boldog frigyben élt Thébai hősével, és hét szép, erős fiúval ajándékozta meg házát. De Héraklészt nem arra ítélték a sors istennői, a ­Moirák, hogy napjait nyugalomban pergesse. Egy napon Héraklész hét fiával kiment a thébai mezőségre, hogy nyíllövésre oktassa őket. Alkméné fia roppant íjára támaszkodva állt egy magaslaton, míg fiai kissé alant gyorsröptű madara­kat vettek célba nyilaikkal. És ekkor megjelent Héra, és a téboly sötét fellegét bocsátotta a gyűlölt hősre. Héraklész elméje szempillantás alatt megzavarodott, dühödt őrjöngés kerítette hatalmába, s parázs haragot okádó lelke nem tudta megkülönböztetni a jót a gonosztól.

Előbb vastagtörzsű fákat csavart ki tövestől, majd érdes sziklákat hajigált a völgybe, s midőn fiai csillapítani akarták, féket nem ismerő dühe ellenük for­dult. Felkapta íját, nyilakat vett ki tegzéből, és fiúsarjait, egyiket a másik után, leterítette 'célt nem tévesztő vesszőivel. Még fel sem ocsúdhatott, s Megara hét szép gyermeke holtan feküdt a fűben. De Héraklész őrjöngését ez sem csillapí­totta. Vérbenforgó szemmel indult a város felé, s a fékeveszett talán a királyi palotát is rommá tette volna, ha Athéné, a bölcs, meg nem sokallja Héra bosszújának pusztításait. Pállasz azonban a mezőség fölé sietett, felkapott egy kö­vet, és Alkméné fiát széles melle közepén találta. A dühöngő lecsendesült, s mély álomba merült. Midőn visszanyerte eszméletét, rémülten szemlélte iszonyú tettét. S hogy megszakítsa fájdalmas emlékezetének fonalát, elküldte magától gyermekeinek anyját, Megarát, és unokaöccséhez, Ioláoszhoz adta nőül.

HÉRAKLÉSZ HALÁLA

Zeusz fia szabadulása után megemlékezett diadaláról. Egykor íja segítségével elnyerte Oikhalia királyleányának, a szépvállú Iolénak kezét. Elindult Oikha­liába, hogy birtokba vegye a szép jutalmat. De Héraklész érkezésének hírére Iolét a falak mögé rejtették, és a hőst zárt bronzkapuk fogadták. A vágyakozót nem riasztották a falak; ostromra indult egymaga, és sok jó fegyverest Hódész mezejére küldve, nagy csatában elhódította Eurütosz leányát. Csakhogy a véres küzdelemben megszaggatta ruháját, s mivel győzelmét nagy áldozattal kívánta megünnepelni, barátját és társát, Likhaszt elküldte asszonyához, Déianeirához, hozzon díszes új köpenyt, hogy méltón áldozhasson Zeusz oltárán. És amíg Likhasz távol járt, jó cédrusokból hatalmas máglyát emelt; illő áldozati helyet a halhatatlanok ura, dicső apja tiszteletére.

Déianeirát a féltékenység gyötörte. Asszonyi szerelme nem csillapult hős férje iránt. A hírvivők eleget kínozták lelkét; Oineusz leánya aggódva és türelmetle­nül várta a Lüdia királynőjénél töltött vezeklő szolgaság végét. És hallotta a hírt, hogy a legyőzhetetlen a szép, ifjú Iolé kegyeiért szállt síkra, s hős szíve a szépvállú királyleány foglya.

Héraklész szerelmes asszonya nem feledte el a haldokló kentaur, Nesszosz szavait. „Ha egyszer szeretett férjed más asszony iránt gyúl szerelemre, mártsd meg köpenyét véremben ..." Déianeira gondosan elrejtve őrizte aranyládikójá­ban a kentaur vérét. Előkészítette Héraklész ruháit, és a hős hófehér, arannyal szegett köpenyét nagy titokban a bűvös nedűbe mártotta. Likhasz sietve vitte a küldeményt társának.

Héraklész már türelmetlenül várta öltözékét, s midőn bajtársa megérkezett, magára öltve a díszes ruhákat, nyomban hozzálátott az áldozathoz. A máglyát tűzre lobbantotta, Zeusz szép márványoltárára aranycsészéből tömjént és drága bort hintett. Égre szállt a szent áldozati tűz, fel a fák fölé, a felhőbe. Likhasz távolabb állt, mert a felizzó máglya tüze sütötte.

Ekkor Zeusz fia téstét izzó fájdalom járta át. Nesszosz vérének égető mérge gyötörni kezdte. Fájdalmát sokáig némán tűrte, hősiesen állva az áldozati láng előtt, sírást és nyöszörgést magába fojtva. Midőn a méreg tüze már csontjáig, velejéig hatolt, szaggatni kezdte köpenyét, de kínjai még gyötrőbbé váltak. A szövettel együtt - mintha izzó vasba mártották volna - mállt le bőre, húsa. Ekkor Zeusz fia térdre zuhant, és kezét a magasba emelve így kiáltott:

- Nézd kínjaimat, kegyetlen Zeusz! Még ellenségeimet is szánakozásra éb­resztik gyötrelmeim; vedd el végre sokat szenvedett, örök munkára ítélt lelke­met. Add halálomat ajándékul, hiszen sokat tettem, hogy kiérdemeljem. Emlé­kezz küzdelmeimre; vajon nem én győztem le a földet pusztító szörnyeket? Nemea oroszlánját, Lerna hidráját, a szarvast, a vadkant, Kréta bikáját, Gé­rüoneuszt, a háromtestűt. A kentaurok hada sem győzött ellenem, munkáimnak se szeri, se száma, és lám, most újabb csapás sújt.

- Gyilkos ajándékot hoztál, Likhasz! Lám, te okoztad halálomat! Pusztulj hát velem Alkméné dühtől elvakult fia felkapta küldöncét, és akár a követ hajító hadi­gép, a tengerbe lódította. A dalnokok úgy zengték, hogy Likhasz félelmében szirtté változott, s éles kőként emelkedett ki a tenger vizéből, a hajósok nagy veszedelmére.

Ekkor Héraklész haragja lecsendesült. A tüzetokádó máglyához közeledett, az emésztő tűzre terítette Nemea oroszlánjának félelmetes bőrét, és a máglyára lépett.

Az Olümposzon a halhatatlanok aggódva szemlélték Zeusz hős fiának sorsát. Kérve fordultak a hatalmas Mennydörgőhöz, és az istenek ura így szólt:

- Örömmel tölti el szívemet, hogy így aggódtok fiam sorsán. Látom, hálás nép apja vagyok! Megilleti őt a féltő vigyázat nagy tetteiért, én sem feledkeztem meg szép győzelmeiről. De ne aggódjatok, magas égiek: Héphaisztosz tüze csak azt emésztheti el, amit földi anyától nyert örökbe. Amit tőlem kapott, azt nem érheti romlás. Eddig mindenek felett győzedelmeskedett, most is győzni fog e lángon. Mert felhozom fiamat az égbe, s ezután kedves társatok lesz az Olüm­posz virágzó mezőin.

És Zeusz úgy tett, amint szólt. Dicső fiát magához emelte, hogy híre örökké éljen. Héraklész földi halála után végre Héra lelke is megengesztelődött. Zeusz fiát átbújtatta szépenszövött ingén, hogy új életre keljen az istenek sorában. És Héraklész szebb és erősebb lett, mint küzdelmes földi létének napjaiban. Az istenek tehénszemű úrasszonya ezután az égi bajnokhoz adta kedves és szépséges leányát, Hébét, az örök ifjúság istennőjét. A győzedelmes nagy hős immár örökifjan élt a magas Olümposzon, a boldog és halhatatlan istenek vidám tár­saságában.